Júlia

Júlia

Júlia az osztálytársnőm volt. Az arca nem volt tökéletesen szép, de ez nem tűnt fel a hormonok által hajtott fiúknak, mert gondolom mindegyikünk inkább a feszes hátsóját és az átlagosnál jóval nagyobb melleit bámultuk, s otthon azokra gondolva végeztük buzgón az önkielégítést. Én legalábbis rengeteget gondoltam rá, miközben a nevét sóhajtoztam.
Testi adottságai mellett Júlia kedves egyszerűséggel viselkedett, különleges érzékenységgel és egy kis naivitással közeledett másokhoz.
Mindezek előre bocsátásával írom le a vele kapcsolatban leggyakrabban felmerülő fantáziámat.
Egy buliban vagyunk. Megy a zene, éjfél után a lápa kialszik, s a fiatal fiúk szeme kigyúl, test a testhez simul, s érezni lehet azt a sajátos feszültséget, amelyből nagy szerelmek lángja vagy nagy tragédiák pusztító tüze származhat. Én nem tudok táncolni, ezért üldögélve, beszélgetve töltöm az időt „lámpaoltásig”, de azért már jár a szemem: ki milyen feszes farmerben vagy éppen rövid szoknyában érkezett, ki rúzsozta ki magát kihívóan, ki keresi „véletlenül” újra meg újra a tekintetemet?
Júlia az! Ma vibrál körülötte a levegő. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi van benne, ami különlegessé teszi? Nem tudom, hogy benne van-e a különleges vagy csak én látom és érzem? Barátnőivel beszélget és táncol. Melleit k**omborító blúz van rajta, a fenekét kiemelő farmer és egy fekete, enyhén magassarkú, rövid szárú csizma. Tízszer és százszor végigjárja testét tekintetem, s érzem, hogy észreveszi. Aztán, amikor kialszik a fény, beállok a táncba, s azt hiszem keressük egymást, mert nagyon hamar egymás mellett állunk. Ilyenkor én bepánikolok, de mintha érezné, megfogja a kezem, s együtt táncolunk tovább. Nem tudom mennyi idő telik így el, de egy idő után egy kisszoba sarkában találjuk magunkat, s nyaljuk-faljuk egymást. Kezem elindul, lényegre tör, azaz megmarkolja a melleit, s a hátsóját. Alig ismerek a hangomra, amikor a fülébe hörgöm: „Nincs nálunk senki otthon, gyere el hozzám!” Egy, ha lehet még nyálasabb-nyalósabb csók a válasz, s hamarosan kisurranunk az ajtón, köszönés nélkül távozunk a buliból … Hiába, dolgunk van!
A buszon ülünk, egymással szemben. Bántja szemünket a világítás, s azt hiszem nemcsak én, hanem ő is, egy kicsit megijedünk attól, amit csinálunk. Azt hiszem mindketten a kockázatot latolgatjuk. De bennem a veszélyérzet már nem hat meg, már az agyamból a nadrágomba költözött a döntésközpontom. Örülök, hogy ő sem gondolja meg magát. Feltételezem arra gondol: „Na, most meg leszek baszva!” Én egészen másra gondolok, mert felébrednek bennem furcsa vágyaim. Régóta fantáziálok arról, hogy egy nő megaláz, megkínoz, s ahogy ránézek erre a naiv és kedves lányra, magamban ezt mondom: „Te leszel a dominám, Júlia Úrnőm!”
Kézen fogva megyünk a megállóból a házunkig. A farkam áll, az arcom ég, a kezem reszket, amint nyitom a kaput és az ajtót. Most már ő lett bátrabb, határozottabb és provokálóbb. Élvezem ezt a fordulatot. Alig zárom be az ajtót magunk mögött, már újra forró csókban forrunk össze. Most nyúl először a lábam közé, megmarkol, de én csak annyit nyögök: „Várj még!”
Bekísérem a szobába, leültetem az ágyra. Hozok neki egy limonádét, szépen, udavriasan kínálom, tálcán, szolgai alázattal, mely neki házigazdai kötelességnek tűnik. Amikor leteszi a poharat, én még ott állok előtte. „Gyere ide, te!” – mondja cimborás mosollyal, de én nem mozdulok. „Mi baj van? Valami rosszat mondtam?” – kérdezi őszinte aggodalommal arcán és hangjában. „Nem, Júlia, azt hiszem én fogok valami rosszat mondani.” Egyre nő az aggodalom arcán,s én folytatom: „Van egy régi vágyam, amiről eddig csak fantáziáltam, de szeretném, ha te lennél az, akivel először kipróbálnám.” „Csak ennyiről van szó? Örülök, ha örömet szerezhetek neked.” – látom arcán a megkönnyebbülést. Sóhajtok egyet, s tovább megyek az úton: „Nem olyan egyszerű az, édesem. Nagyon furcsa és perverz vágy, s félek, hogy undorítónak fogod tartani.” Nem ijed meg komoly hangomtól: „Mondd el, mi az, ne félj, boldog leszek, ha teljesíthetem a vágyaidat.” Lehajtom a fejem, s alig hallhatóan motyogom: „Könnyebben tudnám elmondani, ha megengednéd nekem, hogy levetkőzzek, s meztelenül kérhesselek.” Kitör belőle a kacagás: „Rajta, drágám, vetkőzz le. Akarod, hogy én is levetkőzzek?” „Ne, még ne!” – kiáltok fel hirtelen. S elkezdek vetkőzni. Már csak az alsónadrág van rajtam, s alatta látszik ágaskodó farkam. „Nem azt mondtad, hogy meztelen leszel?” – kérdezi huncutul, és én szó nélkül engedelmeskedek a kérdésbe bújtatott parancsnak. Izgat a gondolat, hogy ilyen szégyenteljes helyzetben vagyok, állva a nő előtt, mint egy áru a vevő előtt. Vigasztalóan hat rám, amikor felszisszen: „Tetszik, ahogy kinéz! De most már mondd el, mit kívánsz, mit tegyek? Csak nem szopás lesz belőle?!” „ Nem, dehogyis, annál sokkal furább. Elmondom, csak még arra kérlek, engedd meg, hogy letérdeljek eléd, s úgy kérjem. Könnyebb lesz így nekem.” „Csak tessék, térdelj, csak mondjad már, mert megöl a kíváncsiság.” Letérdelek, s ha lehet, még merevedik egy fokozatot a farkam. Direkt úgy csinálom, hogy a farkam és a csizmája között alig van távolság. Azt hiszem, ha hozzáérne, azonnal elélveznék. Rekedt hangon mondom neki: „Szeretném még elmondani, hogy ha túl perverznek tartod a kérésemet, nyugodtan felállhatsz és itthagyhatsz engem sötét vágyaimmal együtt.” „Ne félj, nem hagylak. De most már tényleg mondd, mert megőrülök a vágytól.” Most már ki kell mondani. Összeszedem magam, hogy kiadjam titkomat: „Azt szeretném, Júlia, ha így meztelenül az ölödbe feküdhetnék, és jó alaposan elfenekelnél.” Nem bírok a szemébe nézni, s tekintetem a jobb lábán lévő csizma csatján áll meg, ahol a fém ragyogását egy apró kosz-folt bontja meg. Úgy érzem, egy örökkévalóság telik el így, de aztán könnyedén felnevet: „Ó, te kis buta! Ezért nem kellett volna így aggódjál. Egyáltalán nem undorító dolog ez, s ha téged ez boldoggá tesz, örömmel elfenekellek. Sőt, örülök, hogy megbíztál bennem, s tőlem kéred, hogy teljesítsem ezt a vágyadat.” Nem bírom, s leborulok a lábaihoz, nyelvem egyenesen a ragyogó csatot keresi, s megtisztítom attól a folttól, s jólesik a fém hideg érintése ajkaimon: „Köszönöm, köszönöm!” – sóhajtom egymás után többször.
Azonnal rátérünk a megvalósításra. Nem ismerem a fájdalom küszöbömet, ezért egy kicsit én is izgulok, hogy vajon mennyit bírok ki, vajon nem-e vallok szégyent megfegyelmezőm előtt. Ölébe fekszem, de tudatosan olyan pózba, hogy a farkam ne érjen a lábához, mert tudom, hogy hamar elélveznék az érintéstől. „Kezdhetjük?” – kérdezi. „Kezdhetjük! Kezdésből csapj huszonötöt, bátran üthetsz nagyot is, én majd számolom.”
És elkezdi. Az első csapás pillanatában eszembe jut, hogy másfél órával ezelőtt még csak lopva bámultam a feszes, nagy seggét, s azt a csatot, amit már nyaltam is, s most meg megkaptam az első ütést is. Várakozásommal ellentétben meglehetősen erős az első csapás. Alig jön ki az izgalomtól és megaláztatástól a hang a torkomon: „Egy! Köszönöm, Úrnőm!”És kellemesen lep meg, hogy jönnek a csapások egymás után, kényeskedés és értetlenkedés nélkül, s én rendületlenül számolom: kettő, három, négy, … tíz … húsz … huszonöt! S mindegyik után, elmaradhatatlanul a köszönet. Alaposan kikaptam, s az utolsó után szenvedő hangon, de hálásan mondom: „Huszonöt! Köszönöm, drága Júlia Úrnőm!” „Ha élvezted, s bírod még, akkor folytathatjuk, édes.” – s én azt hiszem, hogy nem jól hallok. Továbbra is az ölében fekve ránézek, s csak bólogatok. Ez az a pillanat, amikortól nem én irányítok, s élvezem ezt a hatalomátvételt. Visszafordítom a fejem, s várom a folytatást, de ehelyett megszólal: „Csakhogy most pózt váltunk. Eddig úgy kaptál, mint egy rossz gyerek, most ideje, hogy úgy kapj, mint egy igazi férfi. Állj fel, s a kezeddel dőlj neki ennek az asztalnak, de előbb add ide a nadrágszíjadat.” Végigfut a hideg a hátamon. Büszke voltam, hogy nyöszörgés nélkül bírtam a fenekelést, s most sokkal keményebb próbát kell kiállnom. Átfut a fejemen, hogy a fenekelés is azért volt olyan kemény, mert azt akarta, hogy könyörögjek, s mivel nem érte ezt el, most addig fokozza a fájdalmat, amíg végül megtör. De nem ellenekezhet, most már nem, ehhez nagyon késő. Csak ennyit mondok: „Te jobban tudod, hogy mit érdemlek, s mi kell nekem, s jólesik, hogy férfiszámba veszel.” Engedelmesen kezébe adom a nadrágszíjamat, s nek**őlök az asztalnak arccal a fal felé. Egy néhány pillanatig mustrálgatja a seggemet, mely piroslik rendesen a tenyerének a nyomaitól. Aztán feláll, s mögém áll. Most ő húzza az időt, mert érzi, hogy félek. Megsimogatja a szíjjal a hátsómat, s huncut hangon kérdi: „A huszonöt megfelel vagy emeljük a tétet?” „Huszonöt??!! Jézusom, esélyem sincs” – gondolom magamban, de nem ezt mondom, hanem: „Ahogy jónak látod, Úrnőm. Ha férfi vagyok, bírni fogom.” Hangjánérzem, hogy erre számított, s gúnyosan mosolyogva mondja: „Akkor menet közben eldöntjük, te igazi férfi!” Még néhány pillanatig kivár, s aztán csattan a seggemen a rögtönzött korbács. Most már nem lep meg, hogy kemény a csapás, de belátom: be kell hódoljak, mert nem fogom túlélni. Csattannak egymás után a seggemen az ütések, s a negyedik után, mikor már az az érzésem, hogy elzsibbadt, s belejöttem, még nagyobbat csattannak a szavai: „Nem számoltad, és nem köszönted meg, ezért előlről kezdjük, bébi!” „Bocsánat, Úrnőm, és köszönöm, hogy újrakezded!” – de magamban már mocskos kurvaként emlegetem. És újból beindul a gépezet: csattanás, számolás, köszönöm és még egyszer és még egyszer. Körülbelül hétnél a csattanás ésa számolás közé beékelődik egy szisszenés, amely tizenkettőnél nyögéssé, tizenötnél kiáltássá erősödik. Huszonötig összeszorítom a fogam, de mikor lejár, bejelenti, hogy még tizet kapok ráadásként. Rögtön az első ráadás olyan erős, hogy feladom, összerogyok, négykézlábra ereszekedem, s kimondom a kapituláció szavait: „Könyörgöm, Úrnőm, nem vagyok igazi férfi, és bármit megteszek, amit akarsz, de esedezem, hogy hagyd abba. A legnagyobb megaláztatást is elfogadom, csak kegyelmezz.” Fel volt készülve erre, s már kész volt a feladat is, de azért még így szólt: „Kár, hogy feladtad. Már azt hittem, tényleg férfi vagy, de ha már így határoztál, akkor van egy feladatom számodra. Sokkal perverzebb, mint amire te kértél engem. Tudod, nagyon kell pisiljek és nincs kedvem kimenni a fürdőbe. Ezért én más megoldást nem látok, mint azt, hogy a szádba eresszem. Tudom, hogy nagyon megalázó és undorító, de, ha a fájdalmat nem bírtad, akkor a megaláztatást tűrnöd kell.”
Erre igazán nem számítottam. El kell ismerjem, hogy igaza volt, perverzebbnek és találékonyabbnak bizonyult, mint én. Arra gondolok, hogy simán megkefélhettem, sőt meg is szoptathattam volna, s ennek ellenére itt állok, megverve, s életem legnagyobb megaláztatása előtt. Mégcsak nem is ellenkezhetek, mert én kezdeményeztem ezt a játékot, s nem futamodhatok meg. Annál, hogy megiszom a pisijét, talán csak az lenne megalázóbb, ha nem tenném meg.”Örömmel megteszem, Júliám.” S hanyatt fekszem a földön, miközben ő levetkőzik teljesen. „Mivel nem ellenkeztél, megengedem, hogy legalább lásd a melleimet. Az igazi férfiak megmarkolják, s végül ráélveznek, de persze te ezt nem teheted meg. Mint ahogy meg sem kefélhetsz, hanem miután megitatlak, alaposan és elélvezésig fogsz nyalni. Van valami ellenvetésed?” „Nincs, Úrnőm. Köszönök mindent.”
Akkor fölém guggol és még ennyit mond: „Na, akkor vigyázz drágám, egy cseppet se szalassz el!” S ahogy befejezi elárasztja arcomat a meleg nektár. Az első sugár szétfolyik arcomon, amíg megtalálom a forrását, s nyelem azt, ami bőségesen árad ajkaim közé. Mikor befejezi, nem szól egyet sem, hanem arcomra ül, s elkezdem buzgón nyalni. Előbb a vizelet már ismerős íze fogad, de aztán a pina íze kezd erősödni, s ahogy erősödik, úgy nyalom lelkesebben és hevesebben. Megparancsolja, hogy kezeimmel fogjam meg a bokáit, hogy közben ne essek abba a kísértésbe, hogy verjem a farkam. Örülök a parancsának, s még hálásabban végzem a gyönyörszerző szolgálatot. Annyi minden eszembe jut, amit elmondhatnék neki, bókolni szeretnék, bocsánatot kérni, hogy a csapások alatt kurvának neveztem magamban, de el nem mondhatom, csak nyalok és nyalok. Nyalok addig, amíg parancsai és határozottsága enyhülnek, hangja remegni kezd, pinája egyre forróbbá válik, s újból megajándékoz, ezúttal gyönyörének levével. És nyalom tovább is, miután érzem, hogy minden ereje elszállt, mert erő nélkül is ő az Úrnőm. Egy idő után végre összeszedi magát, és felül fölém a kanapéra. Én a földön heverek, még mindig álló farokkal. Úrnői magaslatról rámmosolyog: „Örülök, hogy a nyalás mestere az én szolgám. De most veled mi legyen? Hogy fogsz te elmenni?” „Azt hiszem méltó befejezés lenne, ha felöltöznél, visszavennéd a csizmádat és azzal vernéd ki többre nem érdemes farkamat.” Önelégült mosollyal kezdett öltözni, s addig én kimentem a fürdőbe és a ruhaszárítóról leakasztottam két ruhacsipeszt, s a mellbimbóimra csíptettem őket. Mire visszaértem, már csak a csizma felhúzása maradt hátra, amit én végeztem el. Ezután hanyatt feküdtem elé, s ő csizmája talpát és sarkát kezdte testemen járatni. Végignyaltam a talpát, befaltam a sarkát, majd egyszercsak csizmái lefelé indultak, s a farkam köré fonódtak. Másodpercek kérdése volt, s hatalmasat élveztem, fekete csizmáján fehérlett a spermaóceán. Utolsó megaláztatásként lenyaltam gecimet a csizmájáról, majd egy zsebkendővel meg is törölgettem alaposan.
A lábainál heverve maradtam, s úgy beszélgettünk. Keseregtem, hogy szex helyett ilyen megaláztatásban volt részem. Vigasztalni próbált: „Következő alkalommal te fenekelsz el, te korbácsolsz meg, te pisilsz rám, s én fogok szopni. Ez csak egy játék.” Hálásan mosolyogva mondtam: „Nem így megy ez, Júliám. A seggemen a sebek elmúlnak, a pisi, a pinád és a gecim ízét elfelejtem, de a megaláztatás bennem fog élni, s újból térdre kényszerít majd. Inkább azon gondolkozzunk, hogy milyen fájdalom és megaláztatás vár rám következő alkalommal.”
Hazakísértem, s egy olyan ártatlan csókkal búcsúztunk, mintha csak egy félénk, romantikus estét töltöttünk volna el, de mindketten tudtuk, hogy ő visszafordíthatatlanul Úrnő, én menthetetlenül szolga lettem egy életre.